A minap érdekes helyzet állt elő. Kicsit olyan volt, mintha kifordult volna a világ önmagából, elérkezett volna a világvége, és minden tönkremenni látszott, ugyanis én tanítottam főzni egy embert. Egy olyan embert, aki nem csak, hogy idősebb nálam, de ráadásul elvileg tapasztaltabb is. Bár keresve sem találnék 15 év felett olyan embert, aki nálam tapasztalatlanabbnak számít a konyhában.
Le merném fogadni, hogy ez a kedves ismerősöm sem volt rászorulva a tanítgatásomra, csak élvezte, hogy foglalkozom vele, valamint tetszett neki, hogy végre úgy éreztem, hosszú idő óta először, hogy valami hasznosat csinálok. Ez a kedves ismerősöm a munkaidejében egyébként egy flottakezelő céget vezet, és még a volt munkahelyemnek köszönhetően itt ismertük meg egymást. Én voltam a céggel a kapcsolattartó, ahonnan a gépkocsiparkunkat kölcsönöztük. Már a kezdeti tárgyalásokon is részt vettem, ott találkoztunk először, aztán kicsit kezdett gyanús lenni, hogy akárhányszor írok a flottakezelő cégnek, vagy keresem őket telefonon, mindig az ügyvezető segít megoldani a problémámat, vagy válaszol a kérdéseimre. Én kis naiv először azt hittem, hogy valószínűleg azért, mert nagy ügyfélnek számítunk, és ennek köszönhető a kiemelt figyelem, de nem, valójában teljesen másról volt szó. Persze elég sokáig tartott, mire leesett, hogy valójában tetszem az ügyvezető srácnak, és csak be akar vágódni, ráadásul nem is munkahelyi környezetben, hanem egy buli során véletlenül összefutottunk, és ott vette kezdetét a mi szorosabb barátságunk.
Régóta nem találkoztam ilyen emberrel, aki még tisztában van azzal, hogy egy nőnek udvarolni kell, és normális léptekkel haladva, először kiismerni azt, aztán ha még mindig szimpatikus, akkor esetleg tovább haladni. Mi sokat találkoztunk, randiztunk, úgy hogy nem történt semmi, csak beszélgettünk. Jól esett mind a kettőnknek az, hogy a másik tényleg kíváncsi rá. Egyszer szóba került, hogy valamilyen problémája van az emésztésével, és erre felajánlottam neki, hogy megmutatom, hogy tud olyan kajákat készíteni, amiktől jól lakik, de mégsem lesz rosszul. Próbáltam vele megértetni, hogy ha nem is mellőzi teljesen a hús evést, azért próbáljon meg csökkenteni a bevitt mennyiségen és azt is csak ellenőrzött, de legjobb, ha háztáji forrásból szerzi be. Áthívtam hát magamhoz főzőcskézni.
Kitaláltam, hogy a menü az nem más, mint egy kis humusz teljeskiörlésű tortillában, friss zöldségekkel és feta sajttal, valamint egy kis vitaminbomba céklaragúval lesz. Amikor előadtam ezt a tervemet, nem igazán sikerült első halásra meggyőznöm arról, hogy ez jó lesz neki, de aztán a végeredmény meggyőzte. Tortillat már számtalanszor csináltam, nem igazán éreztem kihívásnak, valamint a zöldségek megmosásában és felaprításában úgy tűnt, hogy mind a ketten vérprofik vagyunk, így azzal sem volt különösebb problémánk. A humuszt is viszonylag könnyű elkészíteni, csak nehéz eltalálni azt az állagot, ami pont kellemesen krémes, de szerencsére az alakítható tahini szósszal. De a céklaragu már mind a kettőnk képességeit kikezdte. Pontosabban csak egy kis koncentrálásra volt szükség, amit igyekeztem végig tanúsítani. Ha nem is a legjobb fogás volt aznap, azért bőven kenterbe verte bármelyik gyorsétterem szennykajáját, amire ennek a kedves flottakezelőnek napi szinten ideje van.
Vacsora után kellemesen elbeszélgettünk egy jó pohár bor mellett, és megegyeztünk, hogy ha az elfogyasztott vacsora jó hatással lesz még másnap is a szervezetére, akkor ezen túl hetente kétszer főzök rá. Értesüléseim szerint még másnap is ugyanolyan jól érezte magát, mint akkor a vacsora után, úgyhogy lassan felköthetem a gatyámat, és elkezdhetem megtanulni más ételek elkészítési mechanikáját is.